2024, május25, szombat
KezdőlapHalász PéterHalász Péter: Színházi látcső

Halász Péter: Színházi látcső

-

Délután öt óra

Felidézem egy régi emlékemet. Elhatároztam, hogy ma este színházba megyek a fiammal. Megnézzük a „Cyranó”-t a „Vivian Beaumont”-ban. A vonaton ülök tehát és utazom hazafelé. Éppen elég időm lesz ahhoz, hogy gyorsan átöltözzem, fél hétkor autón visszaindulunk a városba, a Lincoln Központ alatt nagy, földalatti garázs van, lehet parkolni. Egy kicsit körülményes a dolog ezzel a sok ide-oda utazással, de Cyranót látnia kell. Cyrano a kedvence, többször olvasta a darabot, látta a filmet a televízióban, José Ferrerrel. Szobája falán bekeretezett Cyrano-karikatúra. Ezt Szabó Sándortól kapta ajándékba, azt hiszem a tizedik születésnapjára, amikor még szomszédok voltunk Bronxban. Akkor mondtam is neki: „te, ez a bácsi a magyar színpad egyik legnagyobb Cyranója volt. Vannak, akik szerint a legnagyobb.” Tudomásul vette, bólintott, megindultságot nem észleltem rajta. Kicsi még, gondoltam, nem érti. De azért gyanítottam, hogy nem erről van szó. Hiányzik belőle a színházi szofisztikáció. Nem érzi át, nem fogja föl, hogy mit jelent ez a mondat: „Ez az ember nagy Cyrano volt.” Nem tud színházi áttételben gondolkozni. Látja Sanyit a liftben, a fűszeresnél, olykor együtt lát bennünket a nappaliban, mérsékelt poharazgatás mellett. Mi az, hogy „a magyar színpad egyik legnagyobb Cyranója volt”? Oké, láttam a szemén, nem kell sokat magyarázni, értem. De nem értette. Ez nyolc évvel ezelőtt volt. Ma este elviszem a színházba, megnézzük a Cyranót. A legdrágább jegyeket vettem. Darabja hét dollár. A parkolás a színház alatt két dollár és hetvenöt cent. De ha már színházba viszem, jó helyről lássa Cyranót. Három héttel ezelőtt, amikor megvettem a jegyeket, megkérdeztem a pénztárost. „Középen van?” Utálkozva nézett rám. „A Vivan Beaumont köralakú színház, mondta, minden ülés középen van.” Helyes. A vonat megáll Crestwoodnál. Fél óra alatt hazaérek. Nekem annak idején bérletem volt a Nemzetibe, diákbérlet, három pengő egy évadra, tíz előadás. Shakespeare, Moliére, Katona, Szigligeti és néhány új darab. A harmadik emeleti karzatra szólt a jegyem, a színpad nagyon messze volt, tehát abban a pillanatban, amint széthúzták a függönyt, a szememhez emeltem a kis látcsövemet és csak akkor vettem el, amikor a felvonás véget ért. Kis gyöngyház látcső volt, nem nagyon hozta közelebb a dolgokat, de fényesebbé és élesebbé tette. Úgy csillogott benne a színpad, mint egy gyöngyökkel, ékkövekkel telt nyitott kazetta. Felvonásszünetben zsebrevágtam a kis látcsövet és lementem a karzatról az első emelet folyosójára, vagy a földszinti nagycsarnokba. Piros szőnyegek, elegáns közönség, halk zsongás. Néha egy-egy nagy tükörben szembejöttem önmagammal. Langaléta kamasz, sötétkék ruhában, a zakót formátlanná teszi a zsebből kidudorodó látcső. Akármilyen kis látcső, ha zsebrevágja az ember, akkor óriási lesz. Előadás után hosszasan ácsorogtam a kiskapunál. Vártam a színészeket. Feltűrt gallérral suhantak ki, beleolvadtak az estébe. Nagykörút. Zöldes fények. Járdasziget. Hatos villamos. De a szemem előtt még mindig a nyitott ékszereskazetta. Gyöngyök, ékkövek. Rubin, smaragd. Százszínű csillogás.

Este fél kilenc

Pereg a Vivian Beaumont Színházban a Cyrano-előadás. Az első sorban ülünk, de nagyon rossz helyen. Sőt, azt hiszem, ez a legrosszabb hely az egész színházban. Patkó alakú nézőtér, a színpad a patkó nyílásánál benyúlik a nézőtérre, nyitott színpad, nincs függöny. Ez a színház New York új büszkesége. A Lincoln Center repertoár-színháza. Mi a patkó baloldali sarkában ülünk, a színpad közvetlen közelében, a színészek lába alatt. Ahogy hullámzik a cselekvés, jönnek-mennek, perdülnek-fordulnak mindig egymást takarják. Legalábbis a mi számunkra. Csizmák, libbenő ruhaszegélyek. És por, sok por, porfelhő. A színpad a nézőtér felé lejt, alatta nagy, üres, tátongó sötétség. Ott működhet az egyik léghűtő berendezés, mert borzongató hideg áramlik felénk a színpad alól. Dideregve meredek a fekete semmibe, a színpad alá, nyakam, fejem belefáradt a fölfelé bámulásba, csizmák kavargásába. Nem merek a fiamra nézni. Milyen csalódott lehet! Miféle ostobaságot követtem el! Közel akartam vinni a látványhoz, egészen közel, kartávolságnyira a játékhoz, micsoda tévedés! Titokban olyasmit remélhettem, hogy bemutatom Cyranónak. „Cyrano úr? Bocsásson meg egy pillanatra… ez itt a fiam. Húzd ki magad szépen, hajolj meg kicsit. Hát látod, ez az úr itt Cyrano, most már tehát személyesen ismeritek egymást. Láttam rajtad nyolc évvel ezelőtt, hogy ködösnek tűnt a dolog, amikor mondtam, hogy Szabó Sanyi, a szomszédunk a Bronxban, hogy ő volt a magyar színpad legnagyobb Cyranója… most már látod, ugye, érted az összefüggéseket. Ez itt Mr. Cyrano de Bergerac. Örülök, hogy bemutathattalak.” Ezt reméltem? Ezért hoztam ide közvetlen közelbe, bele a kavargásba, majdnem rá a színpadra? Én mindig olyan messze voltam a színpadtól, olyan végtelenül messze, hogy csak a távcsővel tudtam követni a játékot, azt akartam tehát, hogy te egészen közel légy hozzá. De ez rossz. Ez rosszabb. A nyitott ékszeres kazetta jobb volt. A távoli csillogás. A furcsa, szikrázó, rejtélyes remények. Ez itt a rossz valóság. Csizmatalpak, por, rohangálás, festék az arcokon, ripacs-lárva, még a ragasztás vonalát is láthatod Cyrano orrán, mintha kelttésztát nyomtak volna a képére. És a színpad alól a technika diadala, a léghűtő, az air-conditioner árasztja kísértet-sóhaját, a hideget, a fagyasztót, a lélekdermesztő, természetellenes levegőt. Sajnálom, bocsáss meg, kedves fiam, sajnálom… Oldalról óvatosan mégis ránézek. Meglepődöm. Arcán földöntúli átszellemültség, ajka egy kissé nyitva, a szeme ragyog, mosolyog önfeledten és fölfelé mered a színpadra, ugyanúgy, ahogyan én lefelé abban a kába mámorban, akkor, valaha régen, a Nemzeti karzatáról, ugyanúgy ő felfelé bámul. Nem fázik? Nem didereg a színpad alól áramló hidegtől? Nem. Fölhevülten követi a játékot. Könnyű pára ül a homlokán. Előrehajol. Cyrano most döfi meg verse végén a pimasz lovagot. Felujjong. Tapsol. A pimasz lovag elterül. Csizmájának talpa az orrom előtt. Elolvasom rajta a gumisarok márkáját. „Cat-paw”. Macskamancs gumisarok. De ő ebből semmit sem lát. Cyranót nézi lázasan és tapsol.

Kilenc óra

Felvonásszünet. Kisétálunk az előcsarnokba. Megáll, valamilyen képeket vesz szemügyre, s ahogyan aztán szembejön velem, elbámulok. Magas kamasz, sötétkék ruhában, zakója zsebéből kidudorodik a színházi látcső. Látcső? Honnan vette azt a régi látcsövet, amit én szorongattam valaha a Nemzeti karzatán, s amit aztán zsebrevágtam, s úgy sétálgattam a szünetekben? Mi ez, kérdezem, mi van a zakód zsebében? Látcső? Csakugyan látcső? És várom, hogy előhúzza a kis gyöngyház látcsövet, akkor majd nyomban átveszem tőle, belenézek, látni fogom a nyitott ékszerkazettát, rubintot, smaragdot, gyöngyöket. Elpirul. Magával hozta a fényképezőgépét, mondja. A kis Kodak-instomatic-ot. Már csinált is két felvételt titokban. Nem emelte a szeméhez a gépet, csak úgy kapásból, lopva rászegezte a színpadra. Talán sikerül.

Tizenegy óra

Megyünk a földalatti garázs felé, de akkor észre veszi a színház sarkában a feliratot. Stage entrance. Színészbejáró. Kiskapu. Megtorpan. Áll egy pillanatig, habozik. Aztán arra kér, hogy várjak egy kicsit, hátha beengedik, szeretné lefényképezni Cyranót. S már fut is át az úttesten és belép a kiskapun. Ott állok tehát a New York-i estében, szemben a kiskapuval. Várok. Jön is hamarosan. Csupa láz és lelkesedés, fut át az úttesten, kezében a kis fényképezőgép. Cyranót nem találta. De Christian szembejött vele a folyosón. Megkérdezte tőle, lefényképezheti-e? Christian nagyon kedvesen beleegyezett és bocsánatot kért, hogy már levette a parókáját. Elámultan nézem a magas kamaszt, visszanéz rám és boldogan nevet. S most a szemében látom. A nyitott ékszeres kazettát. Gyöngyök, ékkövek. Rubint, smaragd. Százszínű csillogás.

Amerikai Népszava
Amerikai Népszava
Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.
25,000KövetőKövessen minket!
1,000KövetőCsatlakozzon!
340KövetőIratkozzon fel!

Legutóbbi bejegyzések