Magyar Péter színre lépésétől kezdve, s a választási kampányban mindvégig, arrogánsan viselkedett, amit hívei és támogatói azzal védelmeztek, hogy ez szükséges Orbán Viktor legyőzéséhez. A demokratikus nyilvánosság egy jelentős része nem volt erről meggyőződve, sokakat zavart ez a viselkedés, de Orbán legyőzése után a hivatkozás okafogyottá vált. Talán Magyar elkötelezett híveinek egy részét is meglepte, hogy az arrogancia a győzelem után is megmaradt, s bevonult a parlamentbe. Magyar Péter miniszterelnökként is ugyanazt a stílust folytatja. Magatartása semmit nem változott, verbális és nonverbális kommunikációja a T. Ház tekintélyéhez képest nemcsak szokatlan, hanem méltatlan.
Ezzel szemben a legfőbb ellenérv talán az, hogy kétharmados többség birtokában, 70 százalékot meghaladó támogatás mellett szükségtelen. Főleg olyan országban, amelyben 16 éven át pusztították a kulturált párbeszédet, a demokratikus normákat, a polgári viselkedést. Magyar ellenfelei minden hitelességüket elveszítették, a tekintélyük romokban, a Fidesz frakciója kontraszelektált, amelyből az egykor jelentős befolyással és pozícióval bíró politikusok (beleértve Orbánt és a közvetlen munkatársait) hiányoznak vagy most távoznak. A miniszterelnöknek semmi oka arra, hogy alpári veszekedésekbe, durva minősítésekbe bocsátkozzon, a szintjükre süllyedjen, elveszítse az önkontrollját és kirohanjon.
Az arrogancia nem stíluskérdés, hanem az önkontroll képességének kérdése, s a hatalomhoz való viszony kommunikációs tünete.
*
Magyar minden túlzás nélkül kocsmai stílust honosított meg a parlamentben és a közbeszédben. Nem túlzás azt mondani, hogy a parlamentben használt kommunikációja és viselkedése miniszterelnökhöz méltatlan, s a parlament tekintélyét, a demokratikus intézményekbe vetett bizalmat ássa alá. Miután hónapok óta ez a stílus nem enyhült, nem változott, a jelenséggel foglalkozni kell. Annál is inkább, mert ennek a kommunikációnak is kialakult az apologetikája. A legerősebb kifogás úgy hangzik, hogy „nekem nem ízlésem, de hatásos”, esetleg „jó célt szolgál”, ami egyáltalán nem biztos. A tiszás mainstream azt mondja, hogy „ezek megérdemlik”, Magyar „a mi frusztrációnkat fejezi ki”.
Különösen ez utóbbi figyelemre méltó, mert azt a látszatot kelti, mintha Magyar Péter „kommunikációs zseniként” ráérzett volna a néplélekre, a 16 év elnyomás alól felszabadult ország érzelmeit és véleményét fejezi ki: helyettük alázza meg a Fidesz képviselőit. Akiknek ez tetszik, azok jelentős része érezhet is így, társadalomtudósok gondolhatják, hogy ez begyógyítja a lelki sebeket, s elégtételt jelent azoknak, akiket sok mindentől megfosztott, megalázott, megnyomorított az Orbán-rezsim. Azt viszont a tények cáfolják, hogy Magyar részéről ez egy tudatos taktika lenne, amelynek ez a célja. Legfeljebb átmenetileg lehet szerencsés találkozás egyfajta igény és Magyar személyisége között.
A parlamenti jelenetek alapján ugyanis meghökkentő, hogy Magyar Péter nem elegánsan leiskolázza az önkényuralom volt képviselőit, hanem őszintén elönti az indulat, majd elveszíti a fejét, képtelen önmagát kontrollálni, s minősíthetetlen módon viselkedik és kommunikál. Ez nem taktika, hanem személyiség. Ez a magatartás éppen azokat a korai félelmeket és aggodalmakat igazolja, amelyek arra intettek, hogy Magyar Péter nem alkalmas egy demokratikus ország vezetésére. Ennek realitását pedig szociálpszichológiai, vezetéselméleti, pszichológiai, kommunikációelméleti és politikaelméleti kutatások és alapigazságok támasztják alá. Ez nem ízlés kérdése, hanem súlyos veszélyeket jelez.
Arra csupán utalunk, hogy az elnyomott ország számára valódi kielégülést nem a durva viselkedés, a kocsmai stílus, a kontrollálatlan indulat, az arrogancia jelent, mert ennek hatása nagyon olcsó, s alacsony színvonalú társadalmi igényt elégít ki, hanem éppen az elegancia, amely fölé emelkedik ennek szintnek, s nem süllyed azok közé, akiket éppen leváltani akar: nem csupán politikai, hanem kulturális és morális értelemben is. Az elégtétel az lenne, ha vörös fej, dagadó nyaki erek, minden indulat és közönséges viselkedés nélkül elindítanák a feljelentéseket és az eljárásokat, s törvényesen felelősségre vonnák őket. Nem kocsmai mocskolódással helyettesítenék a felelősségre vonást.
*
Ennél azonban sokkal nagyobb veszélyről van szó, amit az arrogancia természetének és funkciójának figyelembe vétele világíthat meg. Ez több annál, hogy Magyar normává teszi az arroganciát. Az arrogancia mögött pszichológiailag mások lenézése, felsőbbrendűségi érzés, a hibák be nem ismerése, a kritikára adott dühös vagy sértett reakció, az empátia hiánya, a szabályok önmagára való érvénytelennek tekintése áll. Politikai szempontból ez mást is jelent: az arrogancia mindig lenézi vagy leértékeli a másik felet, és ez nemcsak a Fidesz embereire érvényes. Soha nem tekinti partnernek a hallgatót, nem nyitott a korrekcióra vagy az ellenvéleményre, felsőbbrendűséget kommunikál.
Demokratikus politikustól ez elfogadhatatlan. A demokratikus politikai kommunikáció alapja az, hogy a közhatalom a polgároktól ered. Egy miniszterelnök nem alattvalókkal, hanem állampolgárokkal kommunikál, esetleg más választott képviselőkkel vagy tisztviselőkkel, intézmények vezetőivel és a sajtóval, vagy a közhatalmat ellenőrző szervekkel. Ezért a demokratikus vezetőkkel szembeni elvárás a kölcsönös tisztelet, a kritika tudomásul vétele, az elszámoltathatóság, az indokolási kötelezettség, a vita elfogadása, a sajtó és az intézmények tisztelete. Az arrogáns viselkedés, amely kontroll nélküli végrehajtó hatalommal társul, ezeket elutasítja, ami kizárja a demokratikus struktúrák működését.
Az arrogancia nem határozottság és nem erő, legfeljebb erőszak, s ennek megfelelő politikai irányzatok sajátja. Olyanok alkalmazzák, akik másokat elnyomni akarnak, akik nem fogadják el a sokszínűséget, az egyenlőséget. Pszichológiailag olyanok, akik nem bíznak magukban, frusztráltak és kompenzálnak. Akinek valódi szakmai tudása, tekintélye van, biztos önmagában, legitim a pozíciója és nem kell a státuszát bizonygatnia, nincs szüksége arroganciára. Az arrogancia a gyengék fegyvere, akik félnek, ezért nem tűrnek senkit és semmit önmagukon kívül, a dominanciájukat erőszakkal akarják érvényesíteni, s a versenytársakat adminisztratív eszközökkel kizárják.
Ez nem egy demokratikus politikus képe. Nem kizárólag, de sok esetben az arrogancia nárcisztikus, populista és autokratikus vezetők sajátja. Azt sugallja, hogy a vezető a szabályok fölött áll. Mivel a „nép egyetlen hiteles képviselőjeként” mutatják be magukat, a kritikusokat és a versenytársakat nem legitim ellenfélnek, hanem a nép ellenségének vagy árulónak állítják, s az arrogancia a hatalmi hierarchia fenntartásának eszköze: azt üzeni, hogy a vezető nem köteles magyarázkodni, vitázni vagy elszámolni. Hamarosan megtapasztalhatja az ország, hogy ez az arrogancia és bánásmód nemcsak a Fidesznek van fenntartva, hanem mindenki kiváltsága és jussa.
*
A szociálpszichológiában az arrogancia gyakran a bizonytalanság kompenzációjaként jelenik meg, a fölényeskedés valójában védekezés. De van egy másik vonulat is, amely a valódi hatalmi fölényből fakadó arroganciát vizsgálja: amikor valakinek nincs szüksége a másikra, mert a helyzete független tőle, akkor az arrogancia nem kompenzáció, hanem a hatalom hivalkodó megnyilvánulása. A szervezetkommunikációban és a vezetéselméletben létezik „arrogancia-kezelés”, főleg leadership-tréningek keretében, mert a vezetői arrogancia bizonyítottan rombolja a szervezeti bizalmat, csökkenti az információáramlást (senki nem mer rossz hírt vinni az arrogáns vezetőnek), és rontja a döntések minőségét.
A demokrácia szempontjából azonban a legérdekesebb kérdés ahhoz kapcsolódik, amikor nincs szükség arroganciára, de mégis van. Ehhez hasznos kommunikációs alaptétel, hogy az arrogancia szükségtelen ott, ahol a felek kölcsönösen függnek egymástól, mert ott a kooperáció a racionális stratégia. Ahol viszont az egyik fél nem függ a másiktól, ott az arrogancia „megengedhetővé” válik, mert nincs ára. Ezért árulkodó jel az arrogancia: megmutatja, kit tart a beszélő nélkülözhetőnek. Ha valaki arrogáns egy újságíróval, mint Magyar, azzal azt üzeni, hogy nem tartja fontosnak a nyilvánosság ellenőrző szerepét. Ha arrogáns a politikai partnereivel, azzal azt üzeni, hogy nincs szüksége rájuk.
Az arrogancia tehát a hatalmi függetlenség kommunikációs lenyomata, amely megmutatja, hogy a beszélő elszámoltathatatlannak érzi magát. Ha Magyar elfogadta, hogy nem vonja kétségbe a NER legitimációját, a Fideszt nem tiltatja be az alkotmányos rend megdöntése miatt (ami nem jogállami döntés, politikailag pedig nagy hiba), akkor el kell azt is fogadnia, hogy a Fidesz legitim parlamenti ellenzék, és bármi a véleménye róluk (aminek hitelességét erősen megkérdőjelezi, hogy 14 éven át semmi kifogása nem volt ellenük), azt a tiszteletet, stílust és modort kell tanúsítania, ami egy demokráciában a parlamenti ellenzéknek kijár. Az nem megy, hogy ellenzék, de azért bűnözők, ám eljárás nincs.
Egy demokráciában a közhatalmat gyakorlók függő helyzetben vannak: a választóktól, a nyilvánosságtól, a többi hatalmi ágtól függnek. Ez a függés a demokrácia lényege, mert a hatalom elszámolással tartozik. Egy miniszterelnök arroganciája ezért nem pusztán modortalanság, hanem strukturális jelzés: azt mutatja, hogy az illető nem érzi magát függő, elszámoltatható helyzetben. A demokratikus vezető azért nem lehet (tartósan) arrogáns, mert a szerepe szolgálat. Aki a polgárait, a sajtót, a partnereit lekezeli, a viselkedésével már megelőlegezi azt a hatalmi viszonyt, amelyben nem tartozik nekik számadással.
*
Ebből az következik, hogy az arrogancia az autokratikus hajlam árulkodó jele, amely gyakran előbb jelenik meg a stílusban, a kommunikációban, mint az intézményekben. Egy állami vezető arroganciája hatalmi önértelmezést fejez ki, hogy a hatalom forrása nem a megbízó (a nép), hanem maga a hatalom birtokosa. A demokratikus alázat és tisztelet ezzel szemben nem szolgalelkűség, hanem annak elismerése, hogy a hatalom ellenőrzött, egy időre és szolgálatra adatott, s visszavehető. Ahol ez az elismerés hiányzik, ott az arrogancia a „tünet”, a mögötte levő hatalmi felfogás a „betegség”. Az arroganciából következtetni lehet a várható magatartásra és a struktúra működésére.
Ezért az értelmetlen, szükségtelen és a személyiségből fakadó arrogancia egy veszélyre figyelmeztető jel. Megtévesztő, ha egyeseknek örömöt okoz, mert a politikai utálat tárgyai ellen irányul, mert ez elleplezi a lényeget, amiből az arrogancia fakad: a nárcisztikus jegyeket, az autokratikus hajlamot, az elszámoltathatóság elutasítását, mindenki más lenézését, lekezelését és eltaposását, annak a veszélyét, hogy nem létező intézményes kontroll esetén ez egy önkényuralom jele és előszele lehet. Ennek pedig van egy nem elhanyagolható bizonyítéka: Magyar nemcsak a Fidesz embereivel szemben arrogáns, hanem a sajtóval és saját pártja házelnökével is, ha neki nem tetsző módon funkcionál.
Emellett bizonyíték, hogy miközben a figyelmet leköti az ingyen cirkusz, az Izsáki Borozó stílusában zajló kommunikáció, csendesen olyan alaptörvénymódosítások születnek, amelyeket egymás mellé helyezve a hatalmi koncentrációra irányuló törekvés látszik, minden lehetséges konkurencia kikapcsolása zajlik, a hatalom bebetonozására irányuló törekvés rajzolódik ki, amelynek legszembeötlőbb és legriasztóbb példája a választói korhatár 16 évre történő leszállításának ötlete, amelynek egyetlen oka, hogy a Tisza (értsd: Magyar Péter) ebben a korosztályban kiemelkedően népszerű az influenszer stílusa és a közösségi média használata miatt.
Ezért érdemes óvatosnak lenni, amikor Magyar arroganciáját dicsérik, mert ez az arrogancia észrevétlenül egy kontroll nélküli hatalmat épít és jelez, amelyben nincs kontroll, nincs elszámoltathatóság, amelyben kizárják a lehetséges riválisokat és versenytársakat, ahol egy idő után megszűnik a vita és a kritika, s olyan társadalmi struktúra épül ki, amely az arrogancia által jelzett személyiség nárcisztikus, populista és autokratikus hajlamainak felel meg. Talán ezért van az, hogy a demokratikus vezetők arroganciája ritka, mint Magyar Péter kommunikációjában a nyitottság mások véleményére, bírálatára, és nyitottsága az egyenlő és partneri viszonyra, a hatalmi váltógazdálkodásra.
Ennek csak mellékterméke az, hogy a miniszterelnök parlamenti kommunikációjának stílusa lesz a közbeszéd és a társadalmi érintkezés általános normája. Az elbunkósodás és a suttyóság nem a modern, polgári és emberséges Magyarország irányába vezet, hanem az Izsáki Borozó ajtaját nyitja tágra, és az egész ország egy nagy kocsma lesz. Lépésről lépésre süllyedünk egyre mélyebbre, s tégláról téglára bomlik le egy kulturált, szabad, igényes ország és élet lehetősége. Mindenki olyan nagy paraszt lesz, hogy Magyar Péter nyelvén szóljunk, mint az önmagát etalonná tevő miniszterelnök, aki nem képes a nemzet házában sem viselkedni, mert képtelen uralkodni magán.
Az áradó Tisza táborában erre már kezdettől fogva vannak ijesztő jelek, ezért rájuk demokratikus kontrollként számítani nem lehet. A stílusuk ugyanúgy kifejezi a demokratikus normákhoz való viszonyukat, mint Magyar esetében. Függetlenül attól, honnan jönnek. Aki mégsem lesz suttyó, na, az lesz az ellenség.
