Nem az idő hiányzik a rendszerváltáshoz, hanem a szándék.
A magyar közélet rákfenéje, hogy a demokratikus oldal Orbán leváltása után is beleragadt az Orbán leváltása előtti kampányba. A választás előtt valamennyire még érthető volt, hogy mindent a győzelemnek rendeltek alá, ezért felfüggesztettek minden elvszerűséget, s megnyilatkozásaik egyetlen célja Magyar Péter kritikátlan támogatása volt a leváltás érdekében. Ennek része volt az, hogy Magyar támogatói naprakészen igazodtak a „messiás” irányvonalához, s annak minden fordulatához. Mindent elfogadtak, megmagyaráztak, s annak az ellenkezőjét is. Ez a teljes önfeladás kellett állítólag Orbán legyőzéséhez, de ez az értéknélküliség és elvtelenség már nyilvánvalóan veszélyes Orbán legyőzése után.
Magyar hívei valójában ugyanazt a reflexet működtetik tovább, amelyet a választások előtt szükségszerű taktikának neveztek. Azt ígérték, hogy a győzelem után visszatér a pluralizmus, újra lesz vita, ellenőrzés és számonkérés. Az egyik legfájdalmasabb felismerés, hogy ez nem történt meg. Az alkalmazkodás nem átmeneti állapotnak bizonyult, hanem működési móddá vált. Olyanok jelenségeket védenek meg, ami riasztó. Nem lehet tudni, hol a határ. Az egyik abszurd még véget sem ért, már itt a másik. A maga nemében ez is egy alternatív valóság. Új mátrix épül. Nem az elvekhez igazítják a politikust, hanem a politikushoz az elveket.
Márpedig azt ígérték Magyar hívei, hogy ha győznek, akkor ez megváltozik. Majd akkor újra sokszínűség lesz, demokrácia, nyílik majd száz virág. Magyart ellenőrzik a szavazói, s számon kérik rajta a rendszerváltás ígéreteit: a bűnösök felelősségre vonását, a jogállam és az alkotmányos rend helyreállítását. Ehhez kérték a kétharmadot, hogy mindenki álljon be Magyar mögé, mert kétharmaddal lehet megsemmisíteni az Orbán-rendszert, s ezzel lehet eltörölni az önkényes, illegitim, egypárti alaptörvényt, amely egy párt vallását, világnézetét, értékrendjét és ideológiáját képviseli az ország sokszínűségével szemben. Az alaptörvény egy párt autokratikus rendszerének alapjait jelenti.
Mindebből semmi nem valósult meg, pedig ott áll készenlétben a kétharmad. S ami a legrosszabb, szavakon kívül nem is látszik, hogy bármiféle törekvés lenne erre. A kritika és a számonkérés helyett Magyar hívei folytatják az Orbán leváltása előtti gyakorlatot. A legteljesebb mértékben alkalmazkodnak és hasonulnak Magyar Péterhez, vele fordulnak ugyanabba az irányba, és vissza, ha kell. Megmagyaráznak mindent és az ellenkezőjét is. A legegyszerűbb védekezés, hogy időre van szükség, ennyi idő alatt nem lehet többet elérni. S ha Magyar nem akarja a rezsim vezetőit, közönséges bűnözőit felelősségre vonni, a hívei olyan légkört teremtenek, mintha ennek követelése sztálinizmussal lenne.
Semmi nem változott a választás óta, Magyar szavazói a legtökéletesebb alkalmazkodást tartják feladatuknak, s abban versenyeznek, ki tudja gyorsabban és jobban megvédeni az aktuális irányvonalat. Ez megköveteli azt is, hogy elbizonytalanodjanak az alaptörvény eltörlését, egy új Alkotmány létrehozását illetően. Már a kétharmaduk bevethetőségét vizsgálják és kérdőjelezik meg, kétségeik támadtak annak jogállamiságát illetően, aminek egyetlen oka, hogy Magyar nem használja a kétharmadot arra, amire ígérte. S nekik ezt meg kell védeniük valahogy. Ha Magyar azt tenné, amire kérték a kétharmadot, a legkisebb kétség sem merülne fel bennük annak helyességét és jogállamiságát illetően.
Ezzel kapcsolatban jelent meg az Élet és Irodalomban Bauer Tamás rövid reagálása, amikor egy kritikusa a fenti módon sérelmezte, hogy a Tisza Pártot a Fideszhez hasonlította. A Visszhang rovatban megjelent rövid magyarázat ékes bizonyítéka annak, hogy nem olyan bonyolultak a kétharmaddal kapcsolatos jogállami kérdések, mint amilyenné teszik Magyar apologétái. Bauer Tamás felvázolja a kétharmaddal kapcsolatos elvi kérdéseket, majd pofonegyszerűen megválaszolja azokat. Éppen elég lenne csak követni ezt az elvet, amelynek jogi alapjait Bárándy Péter is számos alkalommal elmondta: megerősítve azt, hogy az alaptörvény egyetlen nap alatt, egyetlen szavazással eltörölhető lenne.
Az alábbiakban idézzük Bauer Tamást, mert nála világosabban nem lehetne kifejteni azt az alapelvet, melyet Magyar elvtelen védelmezői elhomályosítanak. Bauer Tamás azt írja: Magyar Péter „a választási kampányban is ahhoz kért minél több szavazatot, hogy kétharmados többséggel módosíthassa az Alaptörvényt, és így távolíthassa el a Fidesz „bábjait” a vezető tisztségekből. De vajon nem indokolt-e megszabadulni azoktól, akiket Orbán a maga kétharmados mandátumtöbbségével visszaélve, az ellenzék megkérdezése nélkül helyezett olyan közjogi tisztségekbe, melyekben a kormánytól és a parlamenti többségtől függetlennek kellene lenniük?
Valóságos dilemmával kerültünk itt szembe. Magyar Péter és több mint hárommillió magyar választó közös akaratából olyan helyzet állt elő, amikor a bőven kétharmados kormánytöbbséggel csak a saját korábbi kétharmados többségével folyamatosan visszaélő Fidesz és a mindössze hat mandátummal rendelkező Mi Hazánk áll ellenzékként szemben. Vajon elvárható-e, hogy az új többség bármit az ő egyetértésüktől tegyen függővé?
A dilemma eldöntéséhez egyszerű zsinórmértéket javaslok. Az elfogadható, hogy a kétharmados Tisza-többség maga döntsön olyan esetekben, amikor a korábbi Fidesz-többség visszaélésszerű döntéseit korrigálja. Ilyen visszaélésnek tekinthető, amikor a Fidesz ellenzéki egyetértés nélkül választotta ki az alkotmánybírákat, a köztársasági elnököket, az igazságszolgáltatás vezetőit, a közpénzügyek felügyelőit (ÁSZ-elnök, Költségvetési Tanács elnöke), az ombudsman(oka)t. E tisztségviselők valóban helyesen tennék, ha lemondanának, és ha nem hajlandók erre, nem méltánytalan, ha az új többség eltávolítja őket, és – megkérdezve a két ellenzéki pártot is, és szakmai körökkel is konzultálva – maga dönt az utódlásukról. Ugyanígy elfogadható, ha az új többség eltávolítja az Alaptörvényből mindazokat a rendelkezéseket, amelyek a 2010 előtti, többpárti egyetértéssel született köztársasági Alkotmányban nem szerepeltek, s amelyeket a Fidesz ellenzéki egyetértés nélkül írt abba be. Én ugyan az Alaptörvény hatályon kívül helyezését és a köztársasági Alkotmány 2010. áprilisi szövegének hatálybaléptetését tartanám a jobb megoldásnak, de ha ezt a közjogászok nem helyeslik, ki lehet gyomlálni az Alaptörvényből a fideszes önkény lenyomatait, természetesen a preambulummal kezdve. Ezt azonban meg kell tenni, és nem kell várni egy új alkotmány összeállításáig.
Miért elengedhetetlen ez? Az Európai Ügyészséghez való csatlakozás kérelmének beadásakor Magyar Péter azt nyilatkozta, hogy nem szabad megsérteni „a magyar alkotmányosságot”. Ezen mit értsünk? A Fidesz által örökül hagyott, tizenötször módosított Alaptörvényt, amely a Fidesz saját értékrendjét tartalmazva figyelmen kívül hagyta mindenki más értékrendjét? A Tisza-frakció által benyújtott alaptörvény-módosítás eredetileg kihagyta volna azt a mondatot, amely mindenkit a keresztény kultúra védelmére kötelez. A Fidesz tiltakozott, Magyar Péter pedig engedett, a kérdéses mondat marad az Alaptörvényben. Orbán többször büszkélkedett azzal, hogy „keresztény alaptörvényt” erőltetett az országra, nem törődve a magyar társadalom világnézeti sokszínűségével. Ez is a „jó dolgok” közé tartozna, amelyeket Magyar Péter szerint megtartanak? Aligha. Mert nem lehet jó az olyan alkotmány, amely a társadalom jelentős részének az értékrendjével kifejezetten ellentétes.”
Különösen fontos az a zsinórmérték, amely szerint a kétharmad kizárólag a korábbi kétharmados visszaélések korrekciójára használható fel, új visszaélések létrehozására nem. Ez egyszerre jogállami és politikailag is védhető álláspont. Nem új autokratikus rendszert kellene építeni ugyanazokkal az eszközökkel, hanem lebontani azt, amit ugyanazokkal az eszközökkel építettek fel. Ehhez kértek kétharmados felhatalmazást, most pedig nem használják. Vajon miért? Ez már nem egyszerűen azt jelenti, hogy Magyar hibázik vagy óvatos, vagy még nem volt rá elég idő. Hanem azt, hogy tudatos politikai döntést hozott: nem a rendszer lebontását, hanem az öröklését választotta.
Bauer Tamás világos határt húz: „Attól viszont tartózkodni kellene, hogy az új többség a kétharmaddal visszaélve olyan rendelkezéseket illesszen az Alaptörvénybe, amelyek a köztársasági Alkotmányban sem szerepeltek, s amelyekre a kormányzáshoz sincs szükség. Nyilvánvalóan erre példa a miniszterelnöki megbízás nyolc évben megállapítandó korlátja. Egy-egy nagy tekintélyű, széles közbizalmat élvező politikus kettőnél több parlamenti ciklusra kiterjedő szerepvállalása kifejezetten szerencsés lehet.” Bauer Tamás történelmi példákkal igazolja, hogy egy-egy demokratikus vezető hosszabb időn át a stabilitást és a bizalmat jelentheti. Mi nem is hisszük, hogy Magyar magát nem sorolná ide.
De a Bauer-cikk itt érkezik el a lényeghez, hogy Magyar pontosan úgy nyúl az alaptörvényhez ennél a módosításnál, ahogy Orbán és a Fidesz: „Van súlyosabb érv is e módosítás ellen. Olyan rendelkezést kíván a bizonyára hosszú időre szóló, a rendszer kereteit megállapító alkotmányba illeszteni, amely valójában aktuális politikai célt szolgál: az új miniszterelnök iránti bizalom erősítését, Orbánnal szembeni különbözőségének demonstrálását. Arra emlékeztet ez, ahogy a Fidesz is konkrét politikai szándékokat illesztett be a maga „gránitszilárdságú” Alaptörvényébe. Ismétlem: nem kellene ebben a Fidesz logikáját követni. Akkor sem, ha népszerű a javasolt korlátozás, és Magyar Péter megígérte a kampányban. Nem kellett volna megígérnie.”
Furcsa mód, efféle alaptörvénymódosításra elég volt az eltelt idő, az Orbán-rendszer lebontását jelentő tételekhez nem. A miniszterelnöki cikluskorlátról szóló vita megmutatja, hogy Magyar igenis hajlandó az alaptörvényhez nyúlni, ha aktuális politikai érdeke ezt kívánja. Ettől válik igazán súlyossá a kérdés: ha erre van idő és politikai akarat, akkor miért nincs ugyanez az Orbán-rendszer autokratikus lenyomatainak eltávolítására?
Márpedig Bauer Tamás alapelveit követve lebontható lenne az Orbán-rendszer, helyreállítható a jogállam, még új Alkotmány megalkotása nélkül (vagy előtt) is, amelyhez alapos munkára és széles társadalmi előkészítésre van szükség. Ehhez nem kell sok idő, s ez megoldaná a megoldhatatlannak látszó helyzetet, hogy az orbáni alaptörvény mellett hogyan lehet demokratikus jogállamot működtetni. Sehogy. De minden jel szerint nem az idő, hanem a szándék hiányzik. Magyar nem a struktúrát akarja megsemmisíteni, hanem Orbán bábjait a sajátjára cserélni. A struktúrát saját felvilágosult abszolutizmusának működtetésére akarja használni. De a korlátlan hatalom nem lehet „felvilágosult”.
Aggódnia nem kell, bármit tehet. Megmagyarázzák és megvédik azok, akiknek számon kellene kérniük. Azok asszisztálnak egy újabb autokráciához, akik mindent megtettek volna azért, hogy megszabaduljanak tőle. Igazi Shakespeare-i dráma. Klasszikus tragédia. De ha így folytatják, még szánalmas és nevetséges komédia is lehet belőle.
