Halász Péter: Narancslé

A színészt a reggeli órákban az egyik nagy hirdetési ügynökség kereste telefonon és arra kérte, hogy délelőtt tizenegy órára fáradjon be a Madison Avenue-i irodába. Ez az ügynökség rövid reklámfilmek, úgynevezett „commercial”-ok készítésével foglalkozott. A kis reklámfilmek a televízióban futnak, bizonyos időközökben megszakítva a programot és más reklámfilmeket. Vannak olyan reklámfilmek is, amelyek reklámfilmeken belül futnak. Aki nem eléggé elővigyázatos, az televíziónézés közben nehezen lábal ki a rövid reklámfilmek szövevényéből.
 A színész a telefonhívásra homályos izgalmat érzett, feszültséget és szorongást, de örömet nem. Örömet akkor érzett volna, ha Stratfordból hívják és közlik vele, hogy kombinációba vették Julius Ceasarként. Vagy egy Broadway-producer kereste volna azzal a hírrel, hogy Arthur Miller ragaszkodik személyéhez legújabb darabjának főszerepére. A színész ilyenféle telefonhívásokról álmodott és ilyeneket várt. Volt már ilyen telefonhívás is az életében, játszott a Broadway-n és más nagyvárosok színházaiban is, de két szerep között nem akadt egyéb tennivalója, mint telefonhívást várni. A sors tehát nem volt mostoha hozzá, de nagyjából ugyanolyan, mint a legtöbb amerikai színészhez. Sikerek, hosszabb-rövidebb szériák, aztán a várakozás. A várakozás olykor hosszabb, mint a szériák. De ezen nem lehet segíteni, ilyen az amerikai színházi élet szerkezete. Természetesen minden órában megtörténhet a csoda. De a színész tudta, hogy a csodára is készenlétben kell állni, technikailag és szakmailag, vagyis trenírozni kell a csodára. Művész esetében ez azt jelenti, hogy mindenképpen és minden körülmények között művésznek kell maradnia, vagyis épségben tartania a belső csodát, mert a külső csoda csak akkor segít. Most, hogy ez a telefonhívás jött az ügynökségtől, a felesége azt mondta neki:
– Kérlek, nagyon vigyázz! És ha kell, légy szíves hegedülni hegedű nélkül is.
Jól tudta, hogy miért mondja ezt az asszony. Esztendőkkel ezelőtt ugyanis már hívta egyszer egy ilyen nagy reklám film-ügynökség. A készülés előtt álló rövidfilm rendezője fogadta a producer társaságában és mindketten minden oldalról alaposan szemügyre vették. Aztán a rendező megkérdezte: – Tud hegedülni? – A színész bólintott: – Tudok. Nem vagyok éppen hegedűművész, de tudok egy kicsit hegedülni. – Hegedüljön – mondta a rendező. A színész körülnézett: – Hol a hegedű? A rendező azt mondta: – Hegedű az nincs. Hegedüljön hegedű nélkül.
  Erre a színész állt néhány pillanatig. Várt, a megfelelő válaszon tűnődött, de három másodperc alatt úgy döntött, hogy az egyetlen lehetséges válasz ez:
– Hegedű nélkül nem tudok hegedülni.
  Vagyis nem írta körül a dolgot, nem volt éles, sem irónikus, az egyszerű és szürke igazságot mondta csak, amelyet vitatni nehéz, azt hogy hegedű nélkül nem tud hegedülni és ezzel megfordult és elhagyta a szobát.
  Racionális gondolkozású emberek azt mondták erre, hogy a színész végzetesen nagy szamárságot követett el. Egy ilyen hatvanmásodperces reklámfilmért ugyanis százhuszonöt dollárt fizetnek. De nem egyszer. Hanem minden egyes napon, amíg a reklámfilm fut a televízióban. És nemcsak New York-ban. De az Egyesült Államok bármely televízióállomásán. Szerény átlagszámítás szerint a színész egy ilyen hatvan másodperces reklámfilmmel egy esztendőn belül megkereshet hetvenezer dollárt. Többet tehát, mint Julius Ceasarral. Esetleg többet, mint az új Miller-darab főszerepében. Hetvenezer dollárt pedig nem dob ki az ember az ablakon egy ilyen oktondi megjegyzéssel, hogy ő hegedű nélkül nem tud hegedülni. A színész felesége most erre a régi epizódra utalt, a színész morgott valamit, jelezve, hogy megértette.
 A megadott időben belépett az ügynökség Madison Avenue-i irodájába és amikor a titkárnőnek megmondta a nevét, akkor bevezették abba a produkciós szobába, ahol a soronkövetkező reklámfilm rendezője már várt rá. Ez a rendező hölgy volt. Huszonöt esztendő körüli szemüveges lány. Alaposan fölmérte a színészt, aztán hellyel kínálta. A színész sehol sem látott fogast a szobában, letette tehát a kalapját a rendezőnő  íróasztalára és aztán leült vele szemben.
– Az ön külseje pompásan megfelel- mondta a rendezőnő- ugyanis a filmben egy professzort kell játszania.
– Értem – felelte a színész – egy professzort.
– Igen. Fehér köpenyben. A jelenet a következő: a professzor belép a laboratóriumba. Az asztalán egymás mellett fekszik négy narancs.
– Tessék?
– Négy narancs. Fölemel egy kést és négyfelé szeleteli az egyik narancsot. Gondosan, precízen, ahogyan egy professzor csinálja az ilyesmit. Valamilyen kísérletre készül vele. De a narancs egyre csábítóbb. A kezébe veszi, pohár fölé tartja és egy kis nyomásra a narancsból kicsordul a lé. Nézi, vizsgálja, végül azonban nem tud ellenállni, fölhajtja a pohár narancslevet. Átszellemült arcot vág. Sugárzik róla: ennek a narancsnak a levénél nincs jobb a világon. Meg tudja csinálni?
 A színész gondolkozott néhány pillanatig. Aztán megrezzent. Ez nem jó, gondolta, ez bajt jelent, én már megint gondolkozom. Gyorsan ezt mondta tehát:
– Igen. Bizonyos vagyok benne, hogy meg tudom csinálni.
A rendezőnő bólintott:
– Tessék, csinálja meg.
– Most?
– Most.
A színész még várt egy pillanatig, aztán fölállt, az ajtóhoz ment.
– Tehát bejövök a laboratóriumba….-mondta.
– Úgy van – bólintott a rendezőnő.
A színész ismét tűnődött egy kicsit.
– Honnan jövök?
– Nem értem- nézett rá a szemüveges lány.
– Honnan érkezem a laboratóriumba? Otthonról vagy pedig az intézet egy másik szobájából, egy másik laboratóriumból? Ezt tudnom kell, mert a professzornak más-más a mozgása, a lendülete…másként érkezik egyik vagy másik esetben.
– Ó – mondta a lány – ez lehanyagolható körülmény. Amikor a felvétel indul, maga már bent van a laboratórimban. Az ajtót már be is csukta maga mötött.
– Értem – mondta a színész. Professzorrá alakult. Szemében, tartásában, határozottság volt, magabiztosság. Most boncoltam egy békát, gondolta. Vagy egy tengerimalacot. A dolog biztatóan alakul. Két lépéssel az íróasztalhoz ért. Akkor megállt.
– Hol a narancs? –kérdezte.
– Narancs most nincs – mondta a lány -, csinálja narancs nélkül.
A színész leült. Zsebéből kivette a kését. Egy mozdulattal a kalapjáért nyúlt. Jó kalap volt, sportkalap, az ősszel vette. Fölemelte a kalapot és addig markolta, am       íg gombóccá gyúrta a tenyerében. És akkor zsebkésével nagy gonddal kétfelé vágta a kalapgombócot és aztán a két felet ismét kétfelé, végül a karimájából leszeletelt egy darabot, láthatatlan pohár fölé tartotta, megnyomta, gyönyörrel nézte, amint telik a láthatatlan lével a láthatatlan pohár, aztán a kalapdarabot a szájába dobta és rágni kezdte.
– Mit csinál? – kérdezte a szemüveges lány döbbenten.
– Ez a narancs olyan jó- mondta a színész tele szájjal- hogy semmit nem szabad elherdálni belőle. Az ember először kinyomja a levét és aztán ami maradt, azt is megeszi. Remek narancs. Nem akar egy gerezdet?
 És még egy kis darabot levágott a kalapmaradékból és a rendezőnő felé kínálta. Amikor az iszonyattal nézte, a színész megérezte, hogy elérkezett a távozás pillanata. Előzőleg azonban összepréselte az íróasztal tetején a kalapfoszlányokat és gondosan zsebretette.
– A héját sem szabad eldobni- mondta- a kályhára teszi az ember és illatos lesz tőle az egész lakás.
Amikor hazaérkezett, a felesége nem kérdezett semmit, de várakozással nézett rá. A színész röviden elmondta esetét. Az asszonynak az arcizma sem rándult. Vállat vont.
– Te a narancslevet különben sem szereted.
– Brávó! – mondta a színész és leült a telefon mellé. Várta a telefon Stratfordból. Vagy a Broadway-ról.. Tudta, hogy a telefon egy napon megcsendül. A csoda megtörténik. Addig azonban minden erejének megfeszítésével épségben kell tartania önmagában azt, amit ha elveszít, már minden csoda későn jönne.

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Halász Péter: Régi képek

Következő cikk

Halász Péter: Emigránsok filmje

en_USEnglish