Figyeld meg, mondta apám – a fölszabadulást követő alig három éves ajándék-demokrácia megfojtása után, Rákosi hatalom-átvételekor –, ezek mindenben az Egyházat utánozzák.

Apámnak ebben is igaza volt. Itt az internacionalizmus, ott a katolicizmus egyetemessége. Minden út Rómába vezet – minden út Moszkvába vezet. A főtitkár tévedhetetlen, akár a pápa. „Roma locuta, causa finita – Moszkva locuta…stb.) Itt a Párt az élcsapat, amott a papság. Az alapszervi párttitkár a plébános. Itt ideológia, ott teológia, dogmarendszer. Itt hősök, osztályharcosok, ott szentek, mártírok, És a harc is állandó: itt a tőkés világrend, ott a Sátán világrendje ellen… stb.

Mindkettő lényege a hit. (A marxizmus – tudjuk –, tudománynak indult, de a politikai gyakorlatban vallás lett belőle.)

Fontos! Diktatúráról beszélünk. Esetünkben a szovjet-bolsevista diktatúráról.

Miért lett a magyar vezér-demokrácia szinte első Európában, ahol a Vezér fölhabzsolta a demokráciát?

Magyarországon nem volt se forradalom, se lázadás, ami a szovjet-bolsevista diktatúrát megdöntötte volna, az orosz csapatok a világpolitikai változások hatására önként vonultak ki, ezért maga a rendszerváltás felülről bevezetett polgári demokrácia volt, ahol a társadalom átformálásával senki sem törődött, senki nem tanította meg a népnek, hogy mi a demokrácia. Pedig nagyon is kellett volna!

Mert mit tudtak a magyar tömegek a demokráciáról? A demokrácia már a Horthy-rendszerben is szitokszó volt: Trianont a nyugati demokráciáknak köszönhettük. A második világháború romba döntötte az országot, de azt nem Horthy, nem a nyilasok tették, nem azért történt, mert Magyarország Hitler utolsó csatlósa volt, nem. Azt a győztes demokráciáknak köszönhettük. Még a szovjet diktatúrát is demokráciának nézték az emberek. Minden rosszat, ami a vesztes háborúból következett, a nép úgy fogta föl, hogy „ezt adta a demokrácia”.

Öregnek lenni jó is, meg nem is; de aki olyan korú, mint én, az kristálytisztán emlékszik még a szavak dallamára, hangsúlyára, a mondat lejtésére, zenéjére, keserűségére, iróniájára, akasztófa-humorára is: „EZT ADTA A DEMOKRÁCIA!”

Ez a nép így ismerkedett a demokráciával, ez az alapélménye, alapemléke róla. Ez még csak nem is karikatúrája, ez kifordított torzképe a demokráciának.

Még ötvenhatban sem a demokráciáért mentek az utcára az emberek, azt skandálták: KI AZ OROSZOKKAL!

Semmi mással nem lehetett volna általános sztrájkba vinni, később fegyverbe szólítani az embereket, csak a nemzeti öntudat, a magyar nacionalizmus érzelmi tartalékait mozgósítani tudó KI AZ OROSZOKKAL jelszóval, ami egyúttal azt is jelentette: ki az idegenekkel, amiben burkoltan az is benne volt, hogy ki a zsidókkal, és vissza a cigányokkal az alvégre, a putriba, mert ez ébresztette újra a magyar önbecsülést és a hagyományos idegengyűlöletet!

Alig valakinek jutott eszébe itt a demokrácia.

Kádár puha diktatúrája alatt is nagyon jól elvolt a nép a mezítlábas fogyasztói társadalom kicsi, de biztonságos jóléti eredményeivel; egy kisszámú és még kisebb hatású értelmiségi csoporton kívül senkinek nem hiányzott a demokrácia. A rendszerváltástól a tömegek nem demokráciát vártak, hanem a nyugati jólétet. Ha ennek föltétele a demokrácia, üsse kő, legyen.

A nagy csalódás (pontosabban: pofára esés) ott történt, hogy a jóléti kapitalizmust a szovjet fenyegetés hívta életre, védekezésképpen. Ahogy megszűnt a szovjet fenyegetés, ami lehetővé tette rendszerváltást, nyugaton megszűnt a jóléti kapitalizmus.

Magyarországon a rendszerváltás azzal kezdődött, hogy megszűnt másfél millió munkahely, és az okostojások, a demokraták, megmagyarázták a népnek, hogy aki nem termel nyereségesen, arra nincs szükség. Hogy ki a felelős azért, hogy a melós, aki húzza az igát szakadásig, nem termel nyereségesen, azt nem magyarázta meg senki, mert a szakszervezetek jogosítványait is megnyirbálták, mint bolsevista csökevényt.

Hát megint csak ezt adta a demokrácia!

Az új komprádor burzsoázia egy vékony rétegétől eltekintve, amely megtollasodott a privatizációnak nevezett szabadrabláson, a rendszerváltásnak szinte mindenki a vesztese volt, és ezt az új demokrácia új vezérei: Antal József, Horn Gyula, Gyurcsány Ferenc, Orbán Viktor elfelejtették kompenzálni.

Így történt, hogy Magyarországon a vezérdemokráciából, különösen, miután Orbán alakította a vezért, könnyen, Európában talán legelőször, kiesett a demokrácia, mert a demokráciának a tömegek csak a torzképét ismerték, nem érezték a magukénak, így hát „a mi fiúnk”, Viktor, a Vezér ellenében nem is volt mit megvédeniük.

Apám ad hoc megfigyelése arról, hogy a bolsevista diktatúra az Egyházat másolja, vagyis, hogy a politika a vallásra épül, az európai szellemtörténtben először Karl Schmidt német jogfilozófusnál bukkan föl a 20. sz. elején, de nála a tétel nem csak a diktatúrákra, általában a politikára vonatkozik. Így aztán természetes, hogy a 30-as években Schmidt nagyon közel került a nácizmushoz.

A vallásos hit erejének a hanyatlásával a politika átveszi a vallás szerepét, belép a vallás helyére.

A politika transzcendencia nélkül egy csodátlanított világ, varázslat nélküli világ (Max Weber). Olajozottan működik, intézem a dolgom, élek a lehetőségeimmel, csak racionális okok-okozatok között mozgok, a létezés pragmatikus, nincs lidércnyomás, kellemes, de üres! „Nem értem, hogy miért szenvedek.” Mert persze szenvedek. Szerelmem megcsal, barátaim elárulnak, gyerekem kiröhög, a találmányomat ellopják, üzlettársaim becsapnak, betegségek kínoznak, halálfélelem gyötör, és elmúlik az élet. És nincs utána jutalom, nincs túlvilág. A politika-vallás megteremti a túlvilágot.

Shakespeare is pontosan fogalmaz. Mert mit is mond Hamlet?

Ki viselné e kor gúnycsapásit, zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét, utált szerelme kínját, pörhalasztást, a hivatalnak packázásait, és mind a rúgást, mellyel méltatlanok bántalmazzák a tűrő érdemet, ha (…) rettegésünk egy halál utáni valamitől, a nem-ismert tartomány, melyből még nem tért meg utazó…

Tehát van túlvilág, csoda, ami jutalom is lehet, és azért rettegünk tőle, mert még nem ismerjük.

Megjegyzem, kinek a pap, kinek a papné. Én elvagyok a csodák nélkül, nekem nem kell megmagyarázni, miért szenvedek: én tudom. Azért, mert élek. Mert a létezés fáj. Mert „…vérrel ázott és merő seb”. Mert a természetben nincs igazság, nincs olyan, hogy jóért jutalom, rosszért büntetés jár. A természetben nincs erkölcs, nincs morál. A morál az ember találmánya.

A morál „modus vivendi.” Arra szolgál, hogy a társadalomban élő emberek föl ne falják egymást. De kitől ered? Világos, hogy a társadalmat alkotó emberektől. De ha a legbölcsebb és legöregebb emberek kijelentették, hogy rájöttünk, mi a törvény, azt nem hitte el a kutya sem. Erre szolgált a mítosz. A mítosz nem más, mint mese, amibe őseink belecsomagolták a tudásukat, ismereteiket, fölfedezéseiket.

Így valahogy:

Mózes vándorolt a pusztában az ő fegyelmezetlen, törvényt nem ismerő népével, az Egyiptomból éppen, hogy kivezetett zsidókkal, és beszélhetett, könyöröghetett, ordíthatott, nem bírt velük. Mikor már az agyára mentek, fogta magát, fölment a Sion hegyére, ott elbujt egy égő csipkebokor mögé, kitalálta és kőtáblákra véste jobbról balra haladván a Tízparancsolatot, és a hegyről azzal jött le, hogy íme, itt hozom nektek Isten törvényét, melyet Isten nekem mondott el ott az égő csipkebokorban.

A történet folytatódik, mert közben a nép az Aranyborjú körül táncolt, Mózes haragjában hozzájuk vágta a kőtáblákat, de az csak ráadás (a hitelesség kedvéért), a lényeg, hogy így született meg a Tízparancsolat.

Hát ilyen a mítosz. Egy átélhető sztoriba ágyazva a Tízparancsolat mindjárt elfogadható.

Ezzel szemben a mi Kádár Jánosunk nem csak a puha diktatúrát találta ki, de a politikai gyakorlatot is kivezette a transzcendenciából a rációba, a hősi, fanatikus elkötelezettség világából a konszolidációba azzal a józan gondolattal, hogy „aki nincs ellenünk, velünk van”. Kádár pragmatikus világa „csodátlanított” volt. Csodátlanított diktatúra, még ha puha is: ez volt Kádár igazi titkos találmánya, nem is verték nagydobra.

Kádár tehát megtisztította a politikát a vallástól.

De egy közismerten krakélerkedő magyar tollforgató szerint „a konszolidáció föltűnően unalmas, szürke, mindenfajta transzcendencia nélküli, prózaian lapos társadalom volt, legalábbis a sztálinizmus megdöntését követően. Az emberek nem szerették, de elvoltak vele.” Nocsak! A sztálini terror volt talán a szórakoztató? A Gulag? A mindhalálig tartó osztálygyűlölet? A permanens osztályháború? Az ultranacionalizmus, a fajgyűlölet és a nácizmus transzcendenciája hiányában volt lapos és fantáziátlan a kádári konszolidáció?! Egyébként az emberek igenis szerették, mert tudták, hogy Kádárnak minden engedményt úgy kellett kicsikarnia Moszkvától a többi szovjet csatlós rosszallása mellett, és ezért a maguk módján hálásak voltak, sőt féltették. „Csak föl ne dobja az öreg a bakancsot!”

Hát igen, ez egy faramuci „vezérszerep” volt, nehezen magyarázható, mint szinte minden Kádár körül.

Ifjúságomban – negyvenes, ötvenes évek –, a világ harsogott a nagy vezérek neveitől. Hitler, Sztálin, Churchill, Roosevelt, De Gaulle, Mussolini… Diktatúrák és demokráciák élén egyaránt Vezérek álltak, de ez a világháború következménye volt.

A vezér-demokrácia, mint olyan, későbbi fejlemény.

Max Weber még vezérek csatájáról beszél. A partikuláris (párt)érdeket egy-egy karizmatikus személyiség, arc jeleníti meg, mint „a reklám arca”: Kentucky Chicken, Marlboro Man.

A hatalmat meg kell személyesíteni. Perszonifikálni kell. Az euro-atlanti világ ebbe az irányba halad, de a vezér nem akarja megszüntetni a demokráciát.

Ebben a szórakoztató iparnak nagy szerepe van, a társadalom egyre inkább élmény-társadalom, látvány-társadalom – esztétikai elemek erősítik a megszemélyesített hatalmat.

Kant szerint a vallás az ész halálugrása.

A politikai vallás pedig a politikai ész halálugrása. A Vezérkultusz nem az észre hat. Ez minden mediatizált vezérkultuszra igaz, arra is, amelyik nem számolja föl a demokráciát. Az esztétikai elemek a vegetatívára hatnak, vagyis nem az értelemre, hanem az érzelmi- és ösztönvilágra, és hatásuk persze, hogy erősebb és sodróbb az érveknél, és elfeledtetik a szenvedést. Ilyen az ütemes taps, az ütemes együttmenetelés, együtt kiabálás, jelszavak skandálásának fizikai gyönyöre, az együttmozdulás gyönyöre, a gyalázat gyönyöre, például egy lincselésnél. Tartozom valahová, és nem gyötör az autonóm ember felelőssége, a gondolkodás, nyűge, az önállóság magánya…

Az autonómia magányából beleolvadni az öntudatlan tömegbe, szinte szexuális kéjérzetet ad.

A vallásnak látszólag nincs köze a szórakoztató-iparhoz, de a föntebb tárgyalt esztétikai, a vegetatívára ható, érzelmi-ösztönös elemeken keresztül ezer szállal kötődik hozzá, így a szórakoztatóipar dominál.

A régi (19. századi) plurális demokráciák parlamentje afféle érvelő, bizonyító, jóformán tudós társaság, okoskodó, vitatkozó képviselők gyülekezete; a lényeg az volt: ki mit mond?

Ma viszont egy parlamenti ülésszak: előadás. Hol dráma, hol bohózat, hol kabaré. Annál, hogy mit mond a képviselő fontosabb: milyen „fej? Hogy adja elő magát? (Figyelj olvasó! Hogy adja elő magát, és nem az érveit, amivel az ellenfél javaslatát lesöpri az asztalról.)

Ugyanez vonatkozik egy miniszterelnökre, államfőre. Annál, hogy mit mond, fontosabb: milyen „fej? Hogy adja elő magát? Magát, és nem az érveit, amivel meggyőzné a más nézeten levőket – és az illető hölgy vagy úr máris vezér.

A vezér-demokráciában a vezér nem akarja még fölszámolni a demokráciát, csak az élére állni. Sokszor nem is maga tör arra, hogy a hatalom arca legyen, a látvány-társadalom, a reklám-társadalom, a szórakoztatóiparral élvezetesé aranyozott társadalom maga löki a vezetőt a vezérszerep felé, különösen, ha annak hajlama van rá, hogy média-kompatibilis egyénként villogjon, hódítson, „sztárkodjon”.

Így került a politika egére sztárként Tony Blair, Angela Merkel, Bill Clinton és még sokan mások, de Putyin, Orbán, Erdogan nem tartoznak ebbe a kategóriába, mert a demokráciához nincs közük.

Ezek karizmatikus, erőt sugárzó személyiségek.

(Szülőhazámban a filmszakmában dolgoztam és volt egy filmrendező kollégám, egy kicsi, vörös pasas, de ha ő belépett valahová, oda be volt lépve, ott valaki megjelent, és ehhez nem kellett Adonisznak lennie. Ez a karizma.)

A vezér nem a tömeg akaratát teljesíti. Ő akar valamit. Innovációra képes elme, jobban tudja, hogy mi jó nekünk, mint mi magunk.

Ez a jelenség apa szindróma is, és persze isten szindróma is, de leginkább reklám szindróma. Én tudom, mi kell neked. A fogyasztói társadalom reklám szakembere nem azt méri föl, mi kell a vevőnek, hanem hogy a legyártott bóvliból – tetszetős, de gyorsan amortizálódó kütyü, hogy gyorsan ki lehessen dobni és újragyártani –, mit milyen dumával lehet a kuncsaftra rásózni.

A politika is áru, és a politikai áru ugyanígy működik. A karizmatikus személyiség akarata kisugárzik, elvarázsolja a tömeget, a tömeg megy utána. A tömeg is azt akarja, amit a vezér.

És itt a bökkenő. Még egy nagyon összetartó, egymást szerető, jól működő családban is mindenki mást akar. Mást a papa és az anyuka, mást a nagylány és a kamaszfiú, mást a nagymama és az unoka, gondoljuk csak meg, milyen nehéz az érdekeket egyeztetni. (Triviális példa: bekapcsoljuk a tévét, melyik műsor menjen? A hírek, a filmdráma, a rajzfilm, a pop-koncert vagy a focimeccs?) Egy társadalom ennél sokkal komolyabb, vérre menőbb és egymással homlokegyenest ellentétes érdekek kusza szövevénye, egy normális politikai rendszer dolga ezeknek az érdekeknek az erőszakmentes, vagyis törvények által szabályozott egyeztetése. Erre képes egy jól működő, klasszikus parlamenti demokrácia.

Persze, az ilyen érdekegyeztetés rengeteg diplomatikus tárgyalással, alkuval jár; hosszadalmas és bonyolult. Az intoleráns vezérek ezt unva a parancsuralomhoz nyúlnak, ami gyors eredményre vezet. Míg a demokrácia totojázik, ők már cselekszenek is.

Ezt Churchill is tudta. Miért választjuk mégis a nehézkes demokráciát? – tette föl a kérdést. Mert nincs jobb. A hosszú egyezkedés föloldja az ellentéteket, a társadalom stabilabb, egészségesebb, míg a parancsuralom nem szünteti meg, csak a föld alá nyomja az érdekellentéteket, és így a gyors eredményekkel együtt is a társadalom ingatagabb.

Ezért aztán a vezér-demokrácia lejtős pályán mozog.

A plurális, liberális parlamenti demokráciában a vezérbálvány csak pillanatnyi, vagyis még könnyű megállni a lejtőn, de később az egyre meredekebb lejtőn egyre nehezebb a vezér-demokráciának stabilan megvetnie a lábát, és elég egy rossz mozdulat a végzetes megcsúszáshoz. És minél lejjebb kerülünk, a helyzet annál irreverzibilisebb, míg a végén belezuhanunk a szakadékba, ahol már véreskezű zsarnok, despota, Isten lesz a Vezérből, és a demokrácia végleg megszűnik létezni.

Vagyis a politika teljesen vallássá vált.

És a sunyi alattvalóból fanatikus hívő lett.







2 HOZZÁSZÓLÁS

  1. Drága Ákos, csak annyit tudok mondani, hogy mindig pontosan és mindig kb. 2 évvel korábban látod az igazat, ez a te “bűnöd” 🙂
    A jó Isten éltessen minél tovább, minél inkább annyira távolra innen, hogy azt is elfelejtsd, ilyen ország valaha is létezett, hiszen ez tényleg egy rossz vicc az alapítása óta 🙂
    Cheers, brother 🙂

  2. Nem tudok még egy olyan országról a világon, amelynek népe önként és dalolva engedte volna vezetőinek, hogy azok (a demokrácia hazug látszata alatt) szisztematikusan számolják föl a demokráciát és kihúzzák alóla a jogbiztonságot. Ez valami magyar kuriózum. 2010-ben pénzért és alamizsnáért cserébe, a hazug, populista (“Több pénzt az embereknek!”) és hagymázas nemzeti szólamoknak bedőlve ez a “genetikusan alattvaló” népség immár nem szuronyok, tankok és fegyverek árnyékában, hanem önszántából választotta a rabszolgasorsot. Fiatal és öreg, férfi és nő, jómódú és szegény egyaránt. És ha már ez megtörtént, azóta is némán tűr és nem hajította még ki a csukott ablakokon át Orbánékat a Parlamentből. Szerbia 2000, Ukrajna 2014, Szlovákia (2018!): Magyarország körül van véve olyan államokkal, ahol mert lépni a társadalom, és a saját kezébe vette sorsának irányítását. Idehaza viszont az Orbánnal nem rokonszenvező részének még mindig a béna álellenzékben van a bizodalma, mert igaz, hogy nem jött be 2018-ban, de majd bejön ’22-ben…(nem fog). Márpedig mindaddig, míg a nép nem áll a sarkára, addig nem is lesz itt semmiféle változás.

    Az előttem szólóhoz csatlakozva kívánok jó egészséget és minden jót Kertész Ákosnak!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here