A Tisza-rajongók újabb alkalmat kaptak az ámuldozásra: Melléthei-Barna Márton, Magyar Péter sógora, visszalépett az igazságügyi miniszteri jelöléstől. A hívek úgy gondolják, ez újabb bizonyítéka Magyar Péter demokratikus elkötelezettségének, s nagy áldozatnak tekintik, hogy a sógora lemondott a jelölésről. Az ügy szépséghibája az, hogy Magyar Péter demokratikus elkötelezettségét alapjaiban kérdőjelezi meg, hogy ez egyáltalán eszébe jutott, s a sógorát igazságügyi miniszternek jelölte. Jogállamban ilyen közvetlen rokont egy demokratikus politikus nem jelöl miniszternek, ez eszébe sem jut. A botrányos ügy egyéb körülményeiről nem beszélve.
Melléthei-Barna (és Magyar) akkor hozott volna áldozatot, ha a jelölt akadémikus, alkotmányjogász, az igazságszolgáltatás legendás alakja, esetleg az államigazgatási gyakorlat terén szerzett hírnevet magának. Ebben az esetben valóban áldozat lemondani egy igazságügyi miniszteri posztról a rokonság miatt. Ilyesmiről viszont szó nincs. Melléthei-Barna Márton a felsoroltak közül egyik kategóriába sem tartozik. Kizárólag csak ügyvédként dolgozott. Még azt sem lehet mondani, hogy a közéletet vagy közügyeket érintő ügyekben. Az ő kiválasztásának egyetlen szempontja a több évtizedes barátság, a személyes megbízhatóság, megpecsételve a rokonsággal. Ő a „brancsépítés” része.
Melléthei-Barna nem az igazságügyi miniszteri posztra predesztináló érdemeinek, szakértelmének, tapasztalatának, hírnevének köszönhette a jelölést, hanem pontosan azért, amiért tarthatatlanná vált a személye: Magyar az igazságügyet akarta a sógora és jó barátja által szorosan kézben tartani. Ez elfogadhatatlan, s mire Magyar is belátta, hogy nem lehet jogállamról, a fékek és ellensúlyok rendszeréről, hatalmi ágak megosztásáról, független igazságszolgáltatásról papolni egy olyan igazságügyi miniszterrel, aki sógora, elkötelezettje, barátja és hűséges kiszolgálója a miniszterelnöknek. Ennek a helyzetnek a megszüntetése nem áldozat, nem érdem, hanem kárenyhítés.
Melléthei-Barna lemondási nyilatkozata önmagában is botrány, mert miközben visszalép, még bizonygatja, hogy semmi szerepet nem játszott volna az, amiért vissza kell lépnie. De van egy mondat, ami ijesztően hat: azt mondta, hogy „belátta, hogy most úgy tudja segíteni a „nemzeti egységet”, ha hátrébb lép”. Milyen „nemzeti egységet”? Egy plurális demokráciában ilyesfajta „nemzeti egység” nem létezik. Magyar 29 fős pártjának támogatóiról beszélhet legfeljebb, mert őket megosztotta a jelölés: vannak még demokraták a Tisza Párt szavazói között, akiket ez méltán irritált. De ez azt jelenti, hogy a Tisza-szimpatizánsokat azonosítja a „nemzettel”.
Ha nem így van, az még rosszabb, mert akkor a miniszterelnök sógora nem plurális demokráciát, hanem egy másik autokráciát épít, amelyben egy a tábor és egy a zászló, ha a klasszikusokhoz nyúlunk, akkor egy nép, egy nemzet, egy vezér. A sógori kinevezése éppen egy ilyen totalitárius hatalom veszélyet vetítette előre, Melléthei-Barna megszólalása alapján ezek a félelmek és aggodalmak még a mai napon sem alaptalanok. Magyar Péter egész Magyarországon ezért nem talált a sógorán kívül más igazságügyi miniszternek, aki esetleg még értett is volna ahhoz, amivel megbízzák, s nem egy autokratikus ideológia végrehajtójának jelentkezne, mint Magyar sógora.
Könnyen lehet, hogy az új jelölt sem lesz más, csak legfeljebb nem lesz sógor. Magyar Péternek úgy sikerült már a kormány megalakulása előtt botrányba keverednie, hogy azzal az antidemokratikus ideológiát és hatalmi törekvéseket is sikerült leleplezni. Hiába a visszalépés, a jelölés motívuma kiderült, s nyilván nem változott. Ez még aggasztóbb, mint a sógorság önmagában.
