Trump bejelentette, hogy az amerikai hadsereg – állítólag – végleg megsemmisítette az iráni atomprogram kulcslétesítményeit. Ez a kijelentés nemcsak katonailag, hanem politikailag is kétséges. A szokásos túlzás, a „teljes és végleges pusztítás” retorikája inkább kampányfogás, mint tényszerű jelentés. A világ azonban nemcsak azt látja, hogy mit bombázott Trump, hanem azt is, hogy mit taposott el: a szabályokra és normákra épülő világot, a demokráciát és a jogállamiságot. Az erőpolitika, az erőszak és az önkény váltja a demokratikus kereteket és a demokratikus kontrollt. Világdiktatúra fenyeget.
Trump egy teokratikus terrordiktatúrát bombázott, és ezért valószínűleg népszerűsége nőni fog. Ebben nincs semmi meglepő. Az iráni rezsim – amely a saria törvénykezés, a vallási fundamentalizmus, a terrorizmus exportja és az államilag szervezett gyilkosságok szimbóluma – a gonosz szinonimája. Nem sajnálja senki a felrobbantott rakétasilókat, nem hullanak könnyek az iráni atomprogram romjai felett. Ez azonban nem menti fel Trumpot az alól, amit tett. Mert a baj nem az, hogy mit tett. Hanem az, hogy hogyan.
A katonai csapás nemcsak az iráni létesítmények ellen irányult, hanem a világ szövetségi rendszerei ellen is: üzenet volt, hogy Trump nem kér együttműködést, ő parancsokat oszt. A világ vezetői ezt tudomásul vették. A NATO-csúcs így már nem a közös védelem, hanem a hódolat főpróbája lesz. Trump mint „világparancsnok” jelenik meg, és a tagállamoknak hűségesküvel kell bizonyítaniuk: készek alárendelődni.
Trump ugyanis nem az elnöki jogkörét gyakorolta, hanem a világ ura szerepében lépett fel. Kongresszus nélkül, az amerikai törvényeket semmibe véve, nemzetközi jogi felhatalmazás nélkül, önkényesen, mint egy háborús diktátor. Ez nem katonai akció volt, hanem egy prejudikált rendszerpróba, amelyben nem Irán volt az igazi célpont, hanem az amerikai demokrácia. Ha indokolt volt az iráni atomlétesítmények bombázása (ez sem tudható), lett volna demokratikus, szabályos módja a bombázásnak. Trump szándékosan nem ezt tette.
Ez az akció precedenst teremtett. Trump megmutatta, hogy nemcsak a politikai ellenfeleire fog lecsapni, hanem bármikor, bármilyen indokkal, bárki ellen katonai erőt alkalmazhat. Nem kell hozzá Kongresszus, nem kell ENSZ, nem kell egyeztetés. Elég lesz ő maga. Egyedül. Mint egy orosz vagy kínai autokrata. És az amerikai közvélemény egy része még tapsol is hozzá, mert Irán valóban megérdemelte, amit kapott. De ettől még a demokrácia kapott egy hatalmas pofont, nem is akármilyet.
Az amerikai törvények értelmében háborút nem indíthat az elnök a Kongresszus nélkül. Még a katonai akciókat is szabályokhoz kötik. Az ENSZ Alapokmánya világosan fogalmaz: háborús cselekmény csak önvédelemből, vagy a Biztonsági Tanács felhatalmazásával indítható. Trump ezt mind felrúgta. És közben megteremti azt a narratívát, hogy ő a keménykezű vezető, aki egyedül rendet teremt, míg a „gyenge” demokraták csak beszélnek.
Ez a forgatókönyv ismerős lehet: így emelkednek fel a diktátorok. Először jön a „különleges helyzet”, majd a „kivételes eszközök”, aztán már csak „kivételes emberekre” van szükség. Végül pedig ott találjuk magunkat egy fasisztoid katonai rezsim árnyékában, ahol a törvény az, amit a Vezér annak mond. És Trump minden egyes lépése, minden egyes megszegett szabály, minden egyes önkényes döntés ehhez a ponthoz visz közelebb.
Ahogyan illegális bevándorló venezuelai bűnöző bandatagokkal kezdte a törvénytelen és embertelen deportálásokat, amivel a közvélemény támogatását megnyerte. Majd az így bevezetett törvénytelen gyakorlat elérte a jószándékú bevándorlókat, állampolgárokat, amerikaiak családtagjait. A farmeres maszkos ICE emberek inkább látszanak bűnözőnek, mint azok, akiket kergetnek, s akiket terrorizálnak.
Ugyanígy, sokan elfogadhatónak tartják Trump törvénytelen önkényes bombázását, mert az Irán ellen irányult, akit nem sajnál senki. De észre kell venni, hogy precedenst teremtett, s ezzel felszámolta a szabályokra, törvényekre épülő világrendet, a világ urává tette magát, akinek engedelmeskedni kell, különben bárkit lebombáz. Még az sem biztos, hogy Iránban megsemmisült az atomprogram, az sem biztos, hogy a bombákra szükség volt, de Trump a demokratikus és a jogállami normákat már biztosan lebombázta.
Az iráni rezsim a világ egyik legsötétebb diktatúrája. Vallási fanatizmus, elnyomás, terrorizmus – kevés könnyet hullat bárki, ha célzott bombák hullanak rájuk. A közvélemény egy része most ünnepel. Trump „keménykezű”, Trump „visszaadta Amerika erejét”, Trump „megállította az iráni atomprogramot”. Csakhogy ez nem katonai siker, hanem politikai katasztrófa. Amit Trump tett, azt nem elnökként tette, hanem diktátorként. Felhatalmazás nélkül, a Kongresszus megkerülésével, a nemzetközi jogot megszegve. Nem csak az iráni reaktorok ellen indított támadást, hanem az amerikai alkotmányos rend ellen is.
Trump bebizonyította, hogy nem fog megállni semminél. Törvény, szabály, nemzetközi egyezmény? Felesleges nyűg. Ő eldönti, ki az ellenség, és ő dönt arról is, mikor támadunk. Ez a precedens. És ettől válik halálosan veszélyessé. Mert ha ez működik, ha a közvélemény lenyeli, sőt ünnepli, akkor megnyílt az út: nemcsak másoknak, hanem Trumpnak is, hogy legközelebb már belföldön alkalmazza ugyanezt a logikát. Nem tetszik az ellenzék? Elég egy bemondás, és máris jön a hadsereg, a börtön, a megtorlás.
És miközben Trump eljátssza a világ béketeremtőjét, ha sikerül visszatartania Izraelt a további bombázásoktól, és Irán sem válaszol érdemben, az amerikai társadalom egy jelentős része nem azt látja majd, hogy egy felelőtlen, diktatórikus karakter veszélyes precedenst teremtett, hanem azt, hogy Trump működik. Trump „rendet rakott”. És ez a legveszélyesebb dolog, ami történhetett: az önkénynek sikere van, a szabályszegésnek eredménye, a törvénytelenségnek jutalma.
Ez a csendes lejtmenet a demokratikus jogállam végéhez. Ez az a pillanat, amikor a diktatúra először nem csizmás katonákkal jön (bár Los Angelesben azok is megjelentek), hanem bombázókkal, akik „helyettünk” intéznek el mindent. A nép csak tapsol. És mire észbe kapunk, már nem marad jogunk sem tapsolni, sem tiltakozni.
Trump nem a törvények embere. Ő a hatalom, az erőszak embere. Mindig is az volt. Az üzletben, a politikában, most a hadsereg fölött is. És ez a bombázás nem Iránról szólt, hanem róla magáról. Hogy megmutassa: őt nem korlátozza semmi. Ez az amerikai demokrácia legsötétebb óráinak egyike. Amikor egy önkényes vezető, dicsőséget aratva, valójában felhatalmazást ad saját magának: hogy újra és újra átlépjen minden határt. És mindezt egy olyan helyzetben, ahol sokan örülnek, mert „úgyis megérdemelte Irán”.
De a kérdés az: mi lesz, ha legközelebb mi leszünk az „irániak”? Mi lesz, ha a következő „bombát” már nem külföldre, hanem hazafelé dobja le? Az amerikaiakra, mindazokra, akik nem engedelmeskednek neki, vagy kritikusak vele szemben. Mindenkinek van oka félni, Amerikában is, a világban is. Elszabadult egy diktátor, aki a globális veszélyt teremtett, amit a háborús tekintélyuralom jelent a demokratikus világrendre nézve.
Lehet találgatni, ki lesz a veszélyesebb: Trump vagy Irán?
